A gőg civilizációjában élünk mindannyian – szakítsunk vele

(Jelen írás az egyházi év szent időit, emlék- és ünnepnapjait követő sorozatunk részeként jelenik meg. A nagyböjtben eddig megjelent írásokat ide kattintva olvashatja el.)

*

A modern ember hadilábon áll az alázattal. Minden nehézség nélkül felfogja a mértékletesség vagy a bátorság értelmét, de az alázattal nem tud ugyanilyen könnyen megbirkózni.

Ebből is látszik, hogy az alázat különleges helyet foglal el az erények rendjében. A legtöbb erénnyel kapcsolatban minden különösebb fejtörés nélkül azonnal belátható, hogy „mire jók” ezek a viselkedésformák. Állhatatosság nélkül semmilyen munka nem végezhető, bátorság nélkül az ember elszalasztja az élet kínálta lehetőségeket. A mértékletesség pedig még a fenntartható hedonizmusnak is nélkülözhetetlen előfeltétele. Összefoglalóan elmondható, hogy az ember azon erények fontosságát érti meg a legkönnyebben, amelyek segítségére vannak az érvényesülésben és ezekről az erényekről akkor sem feledkezhetnénk meg, ha feltett szándékunk lenne, hiszen erről a life coach-ok, pszichológusok, személyi edzők és influencerek hatalmas posztmodern hadserege gondoskodik. Állandóan azt harsogják: érvényesülj, valósítsd meg magad! És ha elfogulatlanul ítéljük meg a kérdést, akkor

Chestertonnal szólva egyenesen azt mondhatjuk, hogy a modern (és posztmodern) társadalomból a legkevésbé sem hiányoznak az erények: világunk tele van „vad és elpazarolt erényekkel”, amelyek összességében azért keltik mégis bábeli zűrzavar benyomását, mert „elszigetelték őket egymástól és most mindegyik megy a saját maga külön útján.” 

Az ilyen értékké degradált erények – például az igazságosság és a szeretet – áldozatul estek a komplex társadalmi viszonyainkat átfogó absztrakcióknak és vagy minden valóságvonatkozás nélküli ködös általánosság formáját öltik (social justice) vagy fogalmilag önmagukba záródtak, önreferenciálissá válnak (love is love). Más erények az önsegítő könyvek lapjaira kerültek. Főként azok, amelyek nélkül a posztindusztriális társadalom viszonyai között nehéz elkerülni a mentális összeomlást: ilyen az állhatatosság, a mértékletesség és a remény.

Sokat foglalkozunk tehát ma is az erényekkel, csak idétlen ruhákba öltöztetjük őket, mintha korunk az erények farsangi mulatsága lenne. Tehát nem, az erények valóban nem tűntek el társadalmunkból, inkább elszigetelődtek egymástól, szétszóródtak a szavak, dolgok és életszférák karneváli tolongásában és minden kétséget kizáróan elveszítették a középpontot, azért, mert mi is elveszítettük.

De az is lehet, hogy eleve nem hívták meg erre a mulatságra. Lehet, hogy a pszichológia, az értékek és az önérvényesítés álarcait viselő erények elszégyellnék magukat, ha belépne közéjük régi, elfeledett barátjuk: az alázat. A bohócsipkás bátorság, a tudósnak öltöztetett prudencia és az elhízott türelem biztosan rosszul éreznék magukat, ha viszont kellene látniuk az alázatot, ha belépne az ajtón és kérdő tekintetét rájuk emelné: „ti meg mit műveltek?” Bizonyára ezért nem is hívták meg. Ezért rekesztették ki.

Az út szélén hagyták. De tegyük fel a kérdést: mi akadályozza a modern embert abban, hogy felfogja az alázat értelmét? Miért nem találkozunk vele a javak, értékek, képek és álarcok tolongó sokaságában? Nézetem szerint három fő szempontot kell mérlegelnünk:

• Az ember ab ovo nem tudja, hol a helye, hiszen állandóan kilép a számára adott keretek közül. 
• Az alázat látszólag nem segíti elő az érvényesülést, így nem tartozik a napjainkban is kívánatosnak számító erények közé. 
• A modernség a szubjektum autonómiájának programját az alázattal szemben fogalmazta meg. 

Az első szempont egyetemes problémára világít rá. Arra, amit Pascal olyan érzékletesen megfogalmazott a következő soraival: „Az ember nem tudja, hol a helye. Nyilvánvaló, hogy eltévedt, hogy lebukott, de képtelen újra meglelni igazi helyét, ezért most mindenütt szorongva és eredménytelenül keresi, áthatolhatatlan sötétségben.” Nevezhetjük ezt „világba vetettségnek” vagy „eredendő bűnnek”, optimista módon felfoghatjuk az emberlét nyitottságaként is, mindenesetre az emberi állapot rögzítetlen, mozgékony és feszültségteli volta, a felemelkedés és alászállás szédítő lehetőségei az embert nem hangolják alázatra. Teológiai vagy antropológiai tényről van tehát szó: mindenesetre valamilyen okból eleve nehéz rátalálni az alázat ösvényére. 

A fenti három szempont közül a második sem kizárólag modern probléma:

A megalázkodást számos kultúrkörben előírták egy hivatal betöltésekor, rengeteget ostorozták a hatalmasok gőgjét, de sohasem gondolták, hogy az alázat vezethetné sikerre az embert. Így természetesen a premodern ember számára is komoly kihívást jelentett az alázat. De mégis a harmadik szempontot tartjuk a legfontosabbnak: azt, amelyik rávilágít a modernitás szerepére. Mert előbb a humanizmus, aztán a felvilágosodás az alázatot az emberi értelem korlátjaként vette számításba, és az alázat magatartásával szemben az értelem kibontakozását és a szubjektum autonómiáját helyezte előtérbe. Olyan légkört teremtett, amely nem kedvez az alázatnak, sőt, fogalmilag is nehezen hozzáférhetővé teszi annak értelmét. Most az antikvitásig kell visszanyúlnunk, hogy legalább megsejtsük, miben áll az alázat jelentősége.

Alázat az antikvitásban

Az alázat erénye az antikvitásban főként negatív alakban fogalmazódik meg:

A gőg (hübrisz) pedig a politikai és emberi mérték megsértését jelenti – azt, amikor az emberi akarat kilép az emberi keretek közül. A gőg mértékfeletti szándék, az aránytévesztés jele, azt mutatja, hogy az ember nem ismeri saját rendeltetését, nem tudja, hol van a helye. A legjobb példákat erre Homérosz szolgáltatja, aki a legismertebb hübrisz mellett több mint negyven különböző görög kifejezést használ a gőgre és az Iliász csaknem minden énekében olyan határátlépéseket mutat be, amelyek megsértik az emberi mértéket.

Ezzel szemben egy versengő, ellenségkereső, viszálykodó – egyszóval: agonisztikus kultúrában, amely heroikus és arisztokratikus erényekre épül, a gőg számunkra ismeretlen jelentésárnyalatai bontakoznak ki. Ám az ókori görögök esetében ennél is többről van szó. A hübriszről szóló mítoszok az emberi állapot behatároltságáról is tanítanak, viszont az is kifejeződik bennük, hogy az embernek nem istenné vagy titánná kell válnia, hanem hőssé. Ezt a rendeltetést pedig akkor teljesíthetjük be, ha szubjektivitásunkat alávetjük a rendnek. A görögök hübrisz-fogalma lehetővé teszi számunkra, hogy kritikusan viszonyuljunk a modern titanizmusokhoz, amelyek politikai irányvonaltól függetlenül – Nietzsche Übermenschétől Marx Prométheusz-kultuszán át egészen a transzhumanizmusig – mind az emberi mérték megsértését jelentik.

Meg kell jegyeznünk, hogy maga az alázat (tapeinophroszüné) nem tartozik a görög filozófia kedvelt témái közé.

Kijelentése egyrész ironikus, másrészt csupán a megismerés gátját kívánja elhárítani, belátva, hogy aki a választ eleve tudni véli, az nem is fontolja meg a kérdést. Szókratész tehát nem az alázat mintaképe. Amikor tanítványainak ifjonti gőgjét bírálja, akkor is a homoerotikus beszédhelyzet konvencióit követi – cserébe természetesen ő is megkapja, hogy hübrisztész. A filozófus minden ilyen gesztusával a vélekedés és az igazság közötti szakadékra mutat rá. Arra bíztat, hogy vegyük komolyan a kettő különbségét és ne higgyük, hogy szép szavakkal és tetszetős vélekedésekkel az igazság birtokába juthatunk. Bizonyos fogalmi engedékenységgel persze mondhatjuk, hogy Szókratész a hermeneutikai alázat elvét fogalmazza meg, de ennek csak a modernitással kapcsolatban lesz jelentősége. Benyomásunk továbbra is az marad, hogy a görögöknél az alázat nem önálló elvként jelenik meg, hanem önismeretként, hermeneutikai beállítottságként és legradikálisabb megfogalmazását is az emberi léptékre figyelmeztető mítosz formájában nyeri el.

Meg akarja lopni az isteneket, akárcsak Prométheusz vagy teremtővé akar válni, mint a demiurgoszok. A történet tanulsága mindig ugyanaz: az ember titanizmusa az önismeret hiányából fakad, büntetése pedig elkerülhetetlen. Ez is fontos üzenet a modern ember számára. 

A rómaiaknál kevésbé jellemző a gőg heroikus felfogása. Ítéleteiket inkább konzervatívnak nevezhetjük. Mennyit írtak a történetírók Caesar gőgös és önkényes viselkedéséről, amiért semmibe vette a hagyományokat és a Senatus tekintélyét! A leírásokból viszont már hiányzik a hellén mítoszok gyilkos komolysága. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy

tehát aki szembe ment a hagyományokkal. A legjobb példa erre az utolsó római király, Tarquinius Superbus (superbus = gőgös) elátkozott emléke. Livius minden szempontot megad a következőkben: „Ezután kezdte meg uralkodását L. Tarquinius, akire a Superbus melléknevét ragasztották rá cselekedetei miatt, mivelhogy vő létére nem engedte apósát eltemetni, mondván, hogy Romulus is temetetlen pusztult el: továbbá megölette a legelőkelőbb patríciusokat, akikről úgy vélte, hogy Servius oldalán állottak. Csakhamar rádöbbent, hogy a hatalom megszerzésének törvénytelen módja, melyet maga alkalmazott, ellene is például szolgálhat, így hát testőrséggel vette magát körül: a hatalomhoz ugyanis nem volt egyéb joga, csupán az erőszak, mert sem a nép akarata, sem a senatus határozata nem tette királlyá; ráadásul, mivel a polgárok rokonszenvének megnyerésére reménye sem lehetett, rettegésben tartotta őket, hogy megvédje hatalmát.”

Gőgösnek bizonyult mindenki, aki valaha is szembe mert fordulni a senatussal vagy a tágabban vett római elittel. Az elit tagjai előszeretettel vágták egymás fejéhez a gőg vádját. Akinek fontosabbak voltak a saját hatalmi érdekei, mint a római hagyományok, az felfuvalkodottnak (superbus) számított.

Az ellenséges hatalmak gőgje mindig megbotránkoztatta az erkölcsös rómaiakat. Ezért is írta Vergilius, hogy a rómaiak számára a kormányzás egyik legfontosabb feladata letörni a gőgösöket (debellare superbos). Nem nehéz kitalálni, hogy mit értett ez alatt. Mi alapján határozzuk meg, hogy ki a gőgös? Mindenkinek joga van hozzá, hogy gonosz ellenségei és jó barátai legyenek. Ez az erősek luxusa és a gyengék vigasza. Az erkölcsi ítéletek meglehetősen gyakran idomulnak ehhez az alapelvhez. Így tehát Róma is ennek megfelelően határozta meg a gőgöt: a Rómával való szembeszegülés és a római hagyományok lábbal tiprása olyan arcátlanság, ami megengedhetetlen. Ez bizony superbia! Lázadó alantasság. Erre gondoltak, amikor azt mondták, hogy a gőgösöket el kell tiporni.

Isteni alázat

A klasszikusok műveiben bőven találhatunk további példákat a gőg arisztokratikus, heroikus és filozófiai megítélésére. Ezek összességében arról győznek meg, hogy az alázat erénye jellemzően nem nyert pozitív megfogalmazást: az alázat dicséreténél ugyanis sokkal jellemzőbb a mértéktelen gőg ostorozása. Ezzel szemben a Biblia azzal hozza zavarba az ókori emberiséget, hogy

Pál apostol filippieknek írt levélében olvassuk, hogy Jézus Krisztus „az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2.6–8) Maga Jézus bíztatja a tanítványokat, hogy vegyenek példát róla: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát.” (Mt 11.29) „Alázkodjatok meg az Isten hatalmas keze alatt, hogy annak idején megdicsőítsen benneteket” – írja Péter apostol –, „mert az Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad.” (1Pét 5.5–6) 

Jézus gyakran figyelmeztette a tanítványokat arra, hogy el kell szakadniuk a nagyság világi elképzelésétől. Amikor arról tanakodtak, hogy ki nagyobb közülük, Jézus magához hívta őket és ezt mondta: „»Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.« Aztán odahívott egy gyereket, közéjük állította, majd ölébe vette, s folytatta: Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.” (Mk 9.35–37) Máté evangéliuma a következőképpen idézi ezeket a szavakat: „Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyerek, az a legnagyobb a mennyek országában.” (Mt 18.3–4)

„Alázkodjatok meg az Úr előtt, és akkor megdicsőít benneteket” – írja Jakab apostol (Jak 4.10). 

Íme, Isten lehajol a kicsinyekhez! Ezért aki nagyságával hivalkodik, az könnyen elmulaszthatja a vele való találkozás lehetőségét. Aki magát akarja megdicsőíteni, az nem csupán az emberi léptéket hagyja el, hanem az alázatos Istentől is elzárja magát.

a világ összes bölcsessége, a társadalmi arisztokrácia és a politikai hatalom sem számít, egyedül a meghívás fontos – Isten pedig azokat választja, akik semminek látszanak: „Istennek a »balgasága« bölcsebb az embereknél, és Istennek a »gyöngesége« erősebb az embereknél.” (1Kor 1.25) Amennyire nehéz megérteni e mondatok valódi jelentőségét, annyira kemény dió az alázat is – éspedig ugyanazért.

Az alázat épp ezért apokaliptikus tényező, amely előre látnunk engedi a kicsinység nagyságát és a nagyság kicsinységét.

Keresztény értelmezések

Láthatjuk, hogy az alázat és gőg kérdése milyen nagy jelentőséggel bír a keresztény gondolkodásban. Már a bűnbeesésnél is a gőg kísértése játssza a főszerepet: „Olyanok lesztek, mint az Isten” – mondja a kísértő. A Sátán lázadása és bukása is ezzel a kiáltással történik: „Nem szolgálok!” Izajás próféta sorai pedig azt is megmutatják, hogy a gonoszság valóban a gőg bűnében fogant: „Összetörte az Úr a kevélyek botját s a zsarnokok vesszejét, amely veszettül verte a népeket verést verésre halmozva, s nemzeteket igázott le haragjában, kíméletlenül üldözve őket” – így kezdi a próféta, majd röviddel ezután szól Lucifer bukásának misztériumáról:

Hagyományosan ide vezetik vissza az alázat és a gőg keresztény problematikáját: a gőg egy hatalmas szakadékot nyit meg, sőt végső soron nem is más, mint zuhanás ebben a metafizikai szakadékban. 

Vegyünk most néhány példát a nyugati gondolkodás azon legnagyobb alakjai közül, akiket komolyan foglalkoztatott az alázat és a gőg kérdése! Elsőként Szent Izidor felé fordulunk, aki Montalembert szerint az ókori világ utolsó tudósa, s aki szellemi síkon váltotta valóra azt az álmot, hogy a gótok Róma örökségének folytatóivá válhatnak. Ő írja azt a legfőbb jóról szóló művében (De summo bono), hogy minden bűn közül a legrosszabb a gőg (omni vitio deteriore este superbia), mert minden bűnös kevélységében veti meg az isteni parancsokat (omnis peccans superbus est). Ráadásul Izidor szerint a gőg még az erényeket is megrontja, így már végképp nem tartja túlzásnak azt a kijelentést, hogy ez a legrosszabb bűn az összes bűn közül. A szerző érvelésének ezen a pontján rendkívül erős kifejezést használ, azt írja ugyanis, hogy

Ilyen kemény hangon szólal meg a római arisztokrata származású – és ebben az értelemben valóban „az utolsó római és az első középkori pápa” –, Nagy Szent Gergely is, Moralia in Job című halhatatlan művében, amelyben nem mellesleg a hatalom metafizikájának elfeledett gyöngyszemei nyugszanak.

Az eretnekség születési helye ugyanis a gőg, míg a jó lakhelye mindig az alázat (humilitas locus bonorum). Nagy Szent Gergely arról is ír, hogy a vétkek gyakran az erények álcáját öltik.

Lássuk mit gondolt Aquinói Szent Tamás a gőgről! A középkori gondolkodás e kiemelkedő alakját is elsősorban az a kérdés foglalkoztatta, hogy valóban a gőg tekinthető-e minden bűn kútfejének? De malo című munkájában többek között Izidor és Gergely műveire is hivatkozik, viszont szokás szerint ebben a kérdésben is ellenvetést tesz: felidézi Szent Pál Timóteushoz írt első levelét, amelyben az áll, hogy minden rossz gyökere a kapzsiság (radix omnium malorum cupiditas). Ebből – állapítja meg – kétségkívül úgy tűnik, hogy Pál szerint nem a gőg minden bűn forrása. Csakhogy az apostol valójában a vágyakozás általános mértéktelenségére utalt, a gőg pedig saját kiválóságunk mértéktelen vágya, amely bűnös módon elfordít Istentől.

A fenti három egyháztanító értelmezéséből nem csupán az szűrhető le, hogy a gőgnek kiemelt jelentőséget tulajdonítanak, hanem az is, hogy a gőg az értelem elpusztítója és az erények megrontója.

Emellett érdemes még egyszer aláhúzni, hogy a gőg az értelem rovására nyer teret az emberben. Azért kell még egyszer külön felhívni erre a figyelmet, mert ez az alázatot az értelem támaszává, védőjévé és orvosává teszi. Ezért mondhatjuk, hogy a modernség az alázat hermeneutikai erényét vetette el magától. Szent Ágoston is ilyen jelentőséget tulajdonít az alázatnak, amikor a Vallomásokban a Biblia egyszerűségéről ír. Szavaiból úgy tűnik, hogy

Ellenkező esetben, ha az ember „az Írás egyszerűségét megvetve gyámoltalan büszkeséggel túlságosan kihajol dajkáló bölcsője széléről, jaj, könnyen kipottyanhatik a nyavalyás!” Úgy vélem, ez a hermeneutikai alázat elvének egyik legtisztább keresztény megfogalmazása, amely jó előre figyelmeztet rá, hogy – szemben a modern előítélettel – az igazság revelációja nem értelmi erőfeszítéseink mértékétől függ, s az egyszerűséget nem szabad megvetni. Nézzük csak, vajon nem ugyanerről ír-e Clairvaux-i Szent Bernát is?

Szent Bernát szerint az alázat és a gőg ugyanazt az utat jelenti, de két különböző irányt: „egyetlen útról van itt szó, noha két irányba tart, és eszerint különféle nevekkel illetik: a gonoszság útja azoknak, akik lefelé haladnak, míg az igazság útja azok számára, akik fölfelé tartanak. Hiszen ugyanazokat a lépcsőfokokat használják azok, akik fellépnek a trónra, és azok, akik lejönnek onnan, ugyanazon az úton járnak azok, akik a városba tartanak, és akik már visszafelé jönnek, s ugyanaz a kapu, melyen át bemennek a házba, mint amelyiken keresztül kijönnek onnan. Jákob is azt látta, hogy az angyalok ugyanazon a létrán jártak fel és le. Mit akar ez jelenteni? Azt, hogyha vissza akarsz térni az igazsághoz, nem kell olyan új utat keresned, amit nem ismersz, hanem inkább azt keresd, amelyen lecsúsztál. Saját lábnyomaidat követve indulj el az ellentétes irányban, s így az alázatosságnak ama lépcsőfokain fogsz felemelkedni, melyeken kevélységedben alászálltál. (…) Ha tehát a kevélység eme fokait magadban megtalálod és felismered, akkor már nem jelent fáradságot rátalálni az alázatosság útjára.”

De ha lecsúsztunk, ha valóban sötétben tapogatózunk és a gőg valóságos apóriába taszítja gondolkodásunkat, akkor hogyan találhatjuk meg magunkban a kevélység lépcsőjét, amelyen visszafordulhatunk a helyes irányba? Ez a nagy kérdés, amelyre a tudomány, a politika és a lelki élet területén is igen nehéz lesz választ találnunk, mert a gőg minden téren béklyókba veri az értelmet.

– Hiszen a felvilágosodás azt tanította nekünk, hogy az alázat béklyózza meg az értelmet! Most pedig az ellenkezőjéről van szó? – Igen, pontosan az ellenkezőjéről.

A titánok második lázadása

Részben már érintettük azokat az okokat, amelyek miatt a modern ember világképébe nehezen illeszthető be az alázat. Leszögeztük, hogy a modernség az emberi értelem midenhatóságának elvét és a szubjektum autonómiájának programját kifejezetten az alázattal szemben fogalmazta meg, így pedig a legalapvetőbb társadalmi, tudományos és politikai meggyőződések szintjén is kedvezőtlen légkört teremtett az alázat számára. A modernség abból a feltételezésből indult ki, hogy az emberiség az értelem győzelme révén épphogy túljutott metafizikai gyermekkorán és belépett történetének pozitív, felnőtt fázisába (Auguste Comte). Aki pedig ilyen szenvedélyesen bizonygatja saját felnőttségét, az magától értetődő módon nem tud mit kezdeni azzal a jézusi felhívással, hogy „legyetek olyanok, mint a gyermekek” és még kevésbé érti azt, hogy mi haszna származhatnék az alázatból, amely csupán fékezi a sapere aude lendületét. 

Végül a természet legyőzésének törekvése is egyfajta „titanizmusban” éri el tetőpontját, amelynek előképe Marx személyes kedvence, a mennyei lángot ellopó (immanentizáló) Prométheusz. Az emberi értelem univerzalitása jegyében új bábeli tornyot kezdenek építeni, és új ostromgépeket emelnek az ég ellen. A politikai alanyiság új paradigmáját azok nyújtják, akiket Luther hajdanában a „gőg gyermekeinek” nevezett. A titanizmus olyan emberfeletti lényeket emel a politikai képzelet homlokterébe, akik még Dante keresztény poklában is le voltak láncolva: „»Ez volt a gőgös, aki oly merészen / Juppiter ellen erejét próbálta: / ez bűne«, – szólt Vezérem, intve, nézzem. / »A neve Ephialtes. Ő csinálta / a lázadást, s isteneket ijesztett / karjával, mely most is le van kötve hátra.«” 

A szentek alázatát egyszeriben megvetéssel sújtják, a titánok emberfeletti gőgjét viszont az emberi önmeghaladás példájává teszik. E tekintetben nincs különbség Nietzsche és Marx között – akiket Carl Friedrich von Weizsäcker a 19. századi titanizmus két legtökéletesebb példájának tart –, hiszen mindketten a gőg prófétái.

Hans Freyer elszabadult Antaioszként írja le az embert, Ernst Jünger Atlasz, Prométheusz és Antaiosz alakjából gyúrja össze a mitikus erőket megidéző „munkás” alakját, Carl Schmitt pedig Epimétheusszal azonosul. Annak dacára, hogy természetesen ez is titanizmus, a kiválasztott titánok javarészt figyelemreméltó hangsúlybéli eltérést mutatnak a felvilágosult titánokkal. E titánokat ugyanis – Prométheusz hangsúlyos kivételével – az alázatosabb titánok közé számíthatjuk. Antaioszt a föld gyermekeként alacsonyra helyezett súlyponttal képzeljük el (és a humilitas értelme is a földhöz kapcsolódik). Az istenek elleni lázadásért vezeklő Atlasz az ég terhét viseli (jellemző a modern átértelmezés, amely szerint a földet tartja), Epimétheuszt pedig kis túlzással egy pogány bűnbeesés Ádámjának is tekinthetnénk, aki rettentő hibáját csak utólag látja be.

A modernitás ilyen módon felfogható a titánok második lázadásaként. Joseph de Maistre és Juan Donoso Cortés műveiben visszatérő elem a titánok munkája, amellyel hegyeket halmoznak egymásra és így készülnek az egek ostromára. Mindkét szerző nagy jelentőséget tulajdonított ennek a képnek. Az sem zavarta őket, ha gondolataikban a keresztény és pogány motívumok keverednek egymással, elvégre Dante keresztény poklában is találunk titánokat, sőt, a purgatóriumban is találkozunk az alázatosság példáját nyújtó pogányokkal. Így – a keresztény és pogány motívumok keveredéseképpen – a titánok lázadása olykor átcsap a bábeli torony szimbolikájába. Ne hallgassuk el, hogy távolról sem csupán az ellenforradalmárok gondolkodtak így koruk szellemi és politikai törekvéseiről. Marx egy levelében azokon a rabszolgákon gúnyolódott, akik a „Német-Porosz Szent Római Birodalom mennyországát” szolgálták és büszkén kijelentette, hogy a párizsi kommünárok ezzel szemben titánok módjára ostromolták meg a mennyeket.

Szerintem viszont ezek a szavak éppen Marx programjának lényegét és a modern gondolkodás metafizikai alapvonását juttatják kifejezésre.

Az alázat politikája

A titanizmus jellegzetes modern változatainak terjedése félreérthetetlenül jelzi, hogy a 18. századtól kezdődően programszerűen tagadták vagy figyelmen kívül hagyták az alázatról és gőgről szóló keresztény tanításokat. Mint láttuk, Marx a titanizmustól idegen „Szent Római” birodalmi alázatot rabszolgamentalitásnak tartotta, Nietzsche pedig – micsoda meglepetés – rabszolgamorálról beszélt és az alázat erényét gyengeségének, a saját eszmény iránti érzék és az önigenlőképesség hiányának tartotta. Legyen szó a modernség bármely racionalista vagy romantikus, idealista vagy materialista iskolájáról, ebben a tekintetben a nézetek tökéletes egyezését láthatjuk: a modernség politikai elveit és az azokra adott további válaszokat is egy olyan szimbolikus mezőben kezdték el kidolgozni, amelyet nem a bűnbeesés és a megváltás teológiája, hanem a lázadás mítosza határozott meg.

Ezzel a titanizmussal szemben elsősorban az ellenforradalmi hagyomány fogalmazta meg azt a keresztény teológiai gyökerekkel rendelkező választ, amelyet az „alázat politikájának” nevezhetünk. Kétségtelen, hogy tágabb értelemben a konzervativizmus is tekinthető az alázat politikájának, hiszen bölcselete jellemzően az emberi értelem korlátaira világít rá és előszeretettel érvel amellett, hogy szubjektivitásunkat alá kell vetnünk egy olyan valóságnak, amely nem saját gondolkodásunk terméke, tehát nem mi teremtettük. Ilyen valóság a hagyomány, a tekintély és a rend.

Mindazonáltal az ellenforradalmárok voltak azok, akik a szuverén állítások és abszolút tagadások nyelvén, a konzervatívoknál sokkal harciasabb módon szálltak szembe a „gőg politikájával”, így az általunk javasolt elnevezés mindenekelőtt őket illeti meg: ők az alázat igazi politikusai. 

Meg volt róla győződve, hogy a 19. század végére már csak két meghatározó szellemi hatalom marad Európában, a katolicizmus és a szocializmus. E kettő apokaliptikus csatájára készülve a következő szavakkal írta le a helyzetet: „Mi a katolicizmus, uraim? Bölcsesség és alázat. Mi az a szocializmus, uraim? Gőg és barbárság”. Persze most is gondolhatnánk, hogy csupán egy hangzatos megfogalmazásról van szó és a szónok egyszerűen kedvét leli a retorikalitásban. Ám Cortés rendkívül mélyen átgondolta ezeket a szavakat. A keresztény teológiából kiindulva szükségszerű metafizikai összefüggést állapított meg bölcsesség és az alázat, illetve a gőg és barbárság között és a felvilágosodás alapvetésével vitatkozva azt állította, hogy

A keresztény vallást azért tartja emberi szempontból nézve is a civilizáció legfontosabb támaszának, mert „megszenteli és felmagasztalja az alázatot”. Egyedül a kereszténység közvetíti a jelen számára azt a modernitástól tökéletesen idegen elvet, amely szerint semmi sem emel fel, csak az alázat.

amely jól ellenpontozza mind a 19. század racionalista gőgjét, mind az antikrisztusként pózoló Nietzsche emberfeletti emberének önösségét. Ez a kifejezés ugyanis Krisztus alázatára utal. Cortés, aki (Maistre, Bonald, Gerdil és mások különféle túlzásaival szemben) az ellenforradalmi hagyomány emberképének kiegyensúlyozója, végül a kereszténység legfőbb ismertetőjegyeként írja le az alázatot a következő szavakkal: „Senki sem lehet gőgös, aki keresztény, és senki sem lehet keresztény, aki gőgös.” Íme az egyik legeredetibb ellenforradalmi gondolkodó válasza a modernek titanizmusára.

Civilizációnk jövője és az örökkévalóság

Mi tehát az alázat? A modernek számára botrány, a pogányoknak oktalanság – hacsak nem korlátozódik az emberi mérték (görög) vagy a hagyománytisztelet (római) elvére. Az alázat elve a keresztény kultúrában jut főszerephez, ahol immár nem csupán az isteni és emberi szférák határát őrzi, hanem az „emberfeletti alázat” értelmében az Istenhez való felemelkedés eszközévé válik.

A későmodern gondolkodás apóriáját tekintve az alázat olyan kihívást jelent, amelyre a gőg által megbéklyózott értelem nem képes megfelelő választ adni. Gyakran még a megfelelő kérdéseket sem tudjuk megfogalmazni, mert kizárólag emberi eszközökben, emberi ágenciában, mindenható értelemben tudunk gondolkodni és így el van zárva előttünk a helyes útra való visszatérés lehetősége. Itt egy újabb népszerűtlen gondolat következik: a középkorban úgy tartották, nem a tévedés szüli az eretnekséget, hanem a gőg. Ez a megállapítás a mi modern problémáinkra is igaz. Nem a tévedéseink terhét nyögjük, hanem olyanok vagyunk, mint Dante purgatóriumában a sziklát cipelő gőgösök. Minden fáradozásunk értelmetlen, amíg magunkra vonatkoztatjuk annak értelmét. A gőg és az önösség kultusza nehéz sziklaként nyomja a vállunkat. 

Számos középkori kódex ábrázolása mutatja, hogy a régiek épp ezt a semmibe vett erényt tartották az összes többit egybefogó „legradikálisabb” erénynek. Ez gátolja meg az erények szétszóródását és megromlását. A képeken az alázat minden más erény gyökereként (humilitas est radix omnium virtutum) jelenik meg. Belőle nő ki az erények egész terebélyes fája és emelkedik fel ágaival az ég felé. Ez a kép sok előadásnál jobban megérteti velünk az alázat igazi jelentőségét és azt is, miért mondja Szent Izidor, hogy a gőg nem csupán bűnökkel, hanem még az erények megrontásával is pusztítja az emberi elmét. Hiszen, ha egy fa gyökérzetét tönkretesszük, akkor a gyümölcsei is megromlanak. Ha modern előítéleteinktől elvakultan semmibe vesszük az alázatot, akkor az erények fájának gyökérzete valóban elrohad és minden értelmi erőfeszítésünk, nemes törekvésünk és „értékünk” alap nélkül marad.

Humilitas = radix omnium virtutum – ez az igazi radikalizmus képlete, mert az alázat politikája radikális szembefordulás a politikai modernséggel, az alázat iskolája radikális szakítás a felvilágosodás hermeneutikai elitizmusával és gőgjével,

Abból is tudhatjuk, hogy ez az igazi radikalizmus, mert szembe fordít bennünket a korszellemmel. A gőg civilizációjában élünk mindannyian. Amit régen úgy hívtak, superbia, s amit a barbárság visszatérésének korában vulgárisan pride-nak neveznek, megakadályozza civilizációnk azon erényeinek kibontakozását, amelyek csak az alázat segítségével tudnának érvényesülni. Egy civilizációt Marcel De Corte szerint az alapján ítélhetünk meg, hogy milyen módon segíti elő a szubjektum alávetését a valóságnak. Olyan mérce ez, amely elkerülhetetlenül hisztérikus rohamra készteti a modern intellektust és megmutatja annak valódi arcát.

És bár szinte lehetetlen kívánság arra a napra várni, mikor a modern ember felismeri az alázat jelentőségét, nem csupán civilizációnk fennmaradása, hanem a lelkünk örök sorsa is múlik ezen a radikális fordulaton.

***

(Nyitókép: R.J. / Mandiner)